A döntő perc

2017. augusztus 01. - Miss Kósza tolla

Az írás kapcsán van egy érzés, ami újra és újra előjön. A hála. A könyvemhez vezető úton volt egy katartikus esemény, amire remegő gyomorral gondolok vissza. Ott dőlt el minden. 
Egy éve augusztusban történt… A motoros balesetünk után akkora kerültem olyan állapotba, hogy először haza tudtam menni a szülőfalumba. Első utam a temetőbe vezetett mamához. Meg akartam neki köszönni, hogy vigyázott ránk. Őrangyalként a szárnyaival védett, hogy ne üssem meg magam, a gerincem sehol ne törjön el. De egy több száz kilós motorral már ő is tehetetlen volt. Nyár vége volt, sehol egy felhő az égen, amikor elindultam sétálni. A temető kapuján áthaladva alig tettem pár lépést és hatalmas esőcseppeket éreztem a vállamon. Villámként hasított belém a gondolat és már a könnyeimmel küzdve gondoltam:
- Mama, én is örülök, hogy itt vagyok. Köszönöm neked, hogy itt lehetek. Ne sírj!
Majd érthetetlenül meredtem az ég felé, keresve miből hullhat egyáltalán eső. A nyári hőségben üdítően ható esőcseppek között felsétáltam a kis dombocska tetejére. A sírkő szélére ülve elöntötte szívemet a szeretet és a hála varázslatos elegye. Annyi érzés, amit a testem már nem bírt magában tartani. Az égből hulló cseppek és a saját könnyeim versenyt hullottak alá. Tudtam, hogy nem élhetnék, nem lehetnék ott, ha az ütközés pillanatában nem óv engem. A fejemet odahajtottam a fejfára és annyira elementáris erővel hatott rám ez a pillanat, hogy szinte éreztem az illatát. A veszteség akkor alig több mint egy éve ért. Hálával és temérdek emlékekkel a szívemben ültem a sírján az illatába burkolózva, és hangos „beszélgetésbe” kezdtem.
- Köszönöm Istenem, hogy segítettél mamának vigyázni rám. Köszönöm drága, hogy ott voltál velem. Ne sírj, tudom, mennyire szeretsz most is. Érzem még mindig számíthatok rád.
Közben hitetlenkedve emeltem a tekintetem az égre felhőt keresve.
– Tudod, hogy ez nem „eső”- gondoltam. Ahogy kiérsz a temetőből el fog állni. Éppen olyan gyorsan, ahogy esni kezdett. Innen tudhatod, tényleg ő volt az.
Mivel nem akartam bőrig ázni elindultam haza. Nehezen ment még a lejtőn való közlekedés a mankóval és fájó térddel. De komótosan sikerült lebotorkálni és a kibetonozott úton már gond nélkül bicegtem a kijárat felé. Ahogy a kaput átléptem 5-6 lépés után, nagyjából olyan távolságban, ahogy érkezésemkor esni kezdett, most távozáskor elállt az eső. Egyszer csak nem hullott többé.
Másnap mikor újra kimentem a levegő már kicsit hűvösebb volt, de még nem fáztam ujjatlan nyári ruhában. Leültem a sírra, nekitámaszkodtam a fejfának és az előző nap járt a fejemben. A rosé gránit magába zárta a nyári napsugarakat, ahogy a hátam hozzáért a testmeleg kőhöz hirtelen olyan érzésem támadt, mintha az ő drága ölébe ültem volna bele. Amit akkor átéltem olyan hatással volt rám, hogy abban a pillanatban csak arra tudtam gondolni: ezt le kell írnom! Sőt, nem csak ezt, nekem írnom kell. Muszáj. Nincs több kifogás, nem csak egy novellányi van bennem. Sokkal-sokkal több és végre ki kell írnom magamból. 
Hálás vagyok, minden egyes alkalommal, amikor a könyvemmel foglalkozok. Örülök, hogy akkor valami átkattant bennem és végre teszem a dolgomat. Remélem tudok majd úgy írni, hogy az utat találjon hozzátok, egészen a szívetekig!

Diszmicsoda

Vigyázat, hosszú és kényes téma a láthatáron! Játsszunk egy kicsit a képen látható betűkkel és használjuk fel mindet! Az én megoldásom a dyslexia – tekintve, hogy csak magyar nyelvű játékom van, fonetikusan írva. Úgy döntöttem diszes témában ez tökéletesen elfogadható.  20170614_100130.jpg

A nyolcvanas évek elején voltam gyerek. Akkoriban senkinek fogalma sem volt arról, miért nem tudok olvasni. Minden másban kiváló voltam, de második osztályban év elején kettest kaptam hangos olvasásból – talán kegyelemből. Kínkeserves időszak volt, minden nap sírással, kudarccal és kőkemény munkával. Előre gyűlöltem leülni a könyv mellé, mert tudtam úgyse fog menni. Én sírni fogok, anya meg ideges lesz. Nagyon hamar elfáradtam, teljesen leszívta az agyamat az olvasás. A szavak egyszerűen nem akartak összeállni előttem, vagy ha valameddig sikerült elolvasni, a végét már csak költöttem, mint Petőfi.

Úgy tudnám megfogalmazni, hogy a betűk össze-vissza ugráltak a szemem előtt. Pontosan felismertem őket egyenként, de valahogy nem láttam át melyik, melyik után jön. Van egy szuper oldal, ahol egész jól visszaadják azt, amit én körülírtam az előbb. Nagyon kérlek, kattints rá és próbáld ki. Amikor ezt először láttam, sírva olvastam. Végre! Valaki zseniális módon vissza tudta adni azt, amit az agyam önmagától generált. http://varazsbetu.hu/beszelgessunk/olvass_ugy_mint_egy_diszlexias/

Az, hogy te simán el tudtad olvasni nagyszerű dolog. De képzeld el azt a gyereket, aki most ismerkedik a betűkkel. Még semmit sem ismer és így kell megtanulnia olvasni. Koncentrálni, rászoktatni az agyát arra, hogy ebbe a káoszba rendszert leljen. Embert próbáló feladat. És nem egy 30-as éveiben járó felnőtt próbatétele. Ez egy kisgyerek feladata, aki még legszívesebben az udvaron bújócskázna, babázna vagy legózna. De gyakorlatilag bármit, csak ne kelljen leülni a borítékolható kudarc elé. Mégis muszáj, gyakorlás nélkül soha nem is fog menni. Most már ismerik a problémát, a szakszerű fejlesztésekkel talán a kevésbé jó képességű tanulóknak is sikerülhet elfogadható módon elsajátítani az olvasás képességét. Nekem gyötrelmes évek alatt sikerült ezt elérni. Ebben egy saját ötlet segített a legtöbbet. Egy citromsárga ceruzával letakartam a szöveget és mindig csak annyit húztam arrébb, amennyit egyszerre el tudtam olvasni. Így nem tudott úgy ugrálni a szemem, maximum a sorok között, de az már kisebb problémát jelentett. Ma már nincs problémám, tökéletesen tudok olvasni, értőn olvasni! Ezt sajnos nem mindenkinek sikerül elérni. Ugyan néha az autóban elsuhanva nem feltétlenül tudom dekódolni, hogy Aranka vagy Ankara utca. De ennyivel már könnyen együtt tudok élni. Nehezebbek a járulékos problémák, mint például a rossz egyensúly, ritmus és gömbérzék. Labdajátékokban hihetetlenül béna voltam, a legnagyobb adomány volt nekem, hogy felmentettek testnevelésből. Azt utáltam a legjobban, jobban, mint az olvasást. Az idegen nyelvek tanulása különösen nehéz kérdés.

De itt vagyok, vállalom, hogy ez volt a problémám. Vagyis még mindig az, kinőni nem lehet. Legjobb esetben embertelenül sok gyakorlással és egyéb kompenzálással sikerül átlagos szintre eljutni. Én az általános iskolai kötelező olvasmányokon kívül eddig 5 könyvet olvastam el. Nem vagyok rá büszke. De a sok szenvedésnek ez lett az átka, zsigeri szinten kerülöm a könyveket.  

Most, hogy megismerted a problémámat gondolom, felmerül benned a kérdés: így akarsz könyvet írni?
Így. Elég paradox helyzet. Adott egy nő, akinek annyi köze van a könyvekhez, mint sarki rókának a földieper termesztéshez. Azt hiszem látens rajongója vagyok a lehetetlen feladatoknak. De igyekszem a mostani helyzetnek is a jó oldalát nézni. Legalább nem befolyásol semmi. Nem akarok senkire hasonlítani, hiszen nincs író, akit ismernék vagy szeretnék. Nincs stílus, amit követnék akár tudat alatt is. Én is nagyon kíváncsi vagyok milyen lesz, ha elkészül a könyvem… ha eddig nem, gondolom már te is! :)

Az írás varázslat

Az üres papíron egy történet kelhet életre általad. Lenyűgöző művelet. Mégis újra és újra elveszek benne. Képtelen vagyok egy dologra hosszú távon át koncentrálni. Az agyam egy kis része véget nem érő módon zsizseg. Keres, alkot, megy, kutat és valamivel foglalkozni akar, persze véletlenül sem azzal, amivel én szeretnék. Ennek az elszabadult kutatómunkásnak kell adnom valamit, amibe belekapaszkodhat. Egy liánt a kezébe, amivel szabadon szállhat, amerre csak akar. Ez pedig a zene. A hosszú távú alkotómunkához, hogy én is szárnyalni tudjak, szükségem van rá. Sőt, a zene önmagában még nem jelent megoldást. Hiába szól a hifin keresztül az nem az „enyém”. Csak a fülesen át közvetlenül a nyughatatlan énemnek játszó muzsika hozza meg a várt eredményt. 
Az sem mindegy mi szól, a 2016 summer top 40-el semmire nem mennék. Olyan gyönyörű instrumentális zenékre van szükségem, aminek hallgatásába belehasad a szívem. A filmzenék között is sok ilyet találni. Teljesen más tudatállapotba tud hozni egy ilyen mű. Annyira szeretnék egyszer beszélgetni olyan emberekkel, akik ilyet képesek alkotni. A művészet legmagasabb foka a zene nyelvén beszélni. Az érzelmekre elemi erővel hat a jól megkomponált melódia. Igazán meg tudnak érinteni, pedig én zenei analfabéta vagyok.

Most, amikor az irományom végére értem éppen ez szólt.

Kié a főszerep?

Ahogy már említettem a regény hőse nem én leszek. A könyv eseményei közül viszont több önéletrajzi ihletettségű. A főszereplő egy fodrász nő. Vörös hajjal és fehér bőrrel képzeltem el, aztán az egyik újság lapjai között megtaláltam őt. Így még könnyebb volt róla írnom, mert igazán magam elé tudtam képzelni. Kivágtam és betűztem a füzetembe. Aztán egyre több dolog került mellé. A lakása kívül-belül a munkahelye, az autója, a kollégái, barátai, szülei. Összeállt egy csodás karakterlap számtalan tulajdonságával, az eddigi életével, szokásaival. 
Szeretettel bemutatom nektek a Sárközi Millát megformáló nőt: 

7300898637483965049-account_id_1.jpg

Sokat tépődtem azon, hogyan meséljen a könyv. E/3 személyben egy mindent tudó mesélő szemszögén át, vagy E/1-ben. Mivel a történet nagyon személyes és elég mély, azt gondoltam az egyes szám első személy fog neki a legjobban állni. Az összes többi szereplő csak Millán keresztül ismerhető meg, csak egy szemszögből látjuk a történetet. Pont úgy ahogy az életben, csak saját magunkon átszűrve jut el hozzánk a valóság. 

Ennél az elbeszélési módnál ugyan fennáll a veszélye annak, hogy az olvasó akaratlanul egybemossa az írót és a főszereplőt. De állok elébe :)

25. órát veszek!

ido.jpgAz egyik legnagyobb gondot az írásra alkalmas idő megtalálása jelenti. Arra már rájöttem, hogy éjszaka tudok a legtöbbet kihozni magamból, amikor már olyan az agyam, mint egy szikkadt alma. Ilyenkor túl fáradt vagyok ahhoz, hogy szanaszét fussanak a gondolataim, valahogy jobban el tudok mélyülni egyetlen tevékenységben. De csak akkor írok éjjel, ha másnap ráérek másnapos lenni :) Ez olyan gyakori, mint békán a toll.

Most azt tervezgetem hogyan tudnék rendszert vinni az írásba. Találni legalább egy órát, amit minden nap a történetre tudok fordítani. Alkalomszerű megoldással nem leszek elégedett. Rendszeres tevékenységként kell beiktatnom, különben nem fogok olyan ütemben haladni az írással, ahogyan szeretnék. Akkor pedig mérges leszek és még magammal sem fogok szóba állni. Remélem hamar megtalálom a megoldást, mert nem szeretek kísérleti stádiumban vergődni. 

Hogyan írok?

Mindig nálam van a határidőnaplóm, így a jegyzetek részhez bármikor fel tudok írni ezt-azt. Bármit, ami megihlet, vagy eszembe jut. Ez fontos mozzanat, amit azonnal meg kell csinálnom, mert később nem emlékszem rá mi volt az a nagyszerű dolog, amit le akartam jegyezni. 
Párbeszédből elkapott részek, egy szokatlan illat, egy hangulat az utcán, egy szókapcsolat, vicc, egy jó ötlet... ehhez hasonló feljegyzésekkel van tele a naplóm. Ezt a termést általában pihentetem. Nem szoktam azonnal felhasználni őket. Akkor szeretek mazsolázni közöttük, amikor már fogalmam nincs, mik lehetnek leírva. Ezért nem is egy oldalra írok egymás után, hanem össze-vissza általában 10 oldalon fut párhuzamosan a gyűjtögetés. De ehhez a káoszkedvelő énemnek is köze lehet.

Géppel vagy kézzel? -hangzik sokszor a kérdés. De én nagyon speciálisan a gépen is kézzel írok, úgyhogy ideje ezen mélyebben elgondolkodni :P

A középiskolának a rendkívül jó társaságon kívül egyetlen haszna volt. Megtanultam gépelni, így gyorsan sikerül a gondolataimat bepakolni a gépbe. Egyetlen dolog miatt nem kedvelem, a körmeimet nem tudom hosszúra növeszteni. Igen! Ez baromi fontos :)  De így is sokkal többet írok gépen, mint füzetbe. Ennek legfőbb okát később részletesen is tervezem kifejteni.
A szöveget nem javítom, nem olvasom vissza. Sok értelmét nem látom. Még benne vagyok a sztoriban, velem él, nem tudom külső szemmel megítélni. Ez saját írás esetében eleve nehéz, de amíg nincs 2-3 nap pihenője a szövegnek, addig nem foglalkozom vele újra. Ezért mikor előveszek egy részt újraolvasni, sokat törlök. Gyomlálom a szöveget, megszabadítom a felesleges mondatoktól, szavaktól. Az átírással, átfogalmazással ilyenkor csak akkor bajlódom, ha valami nagyon bántja a szemem. Ha késznek ítélek egy nagyobb lélegzetvételű részt, akkor kinyomtatom és úgy állok neki az alapos javításnak. Zöld-piros-lila tollal a kezemben aláhúzok, nyilazok, átírok, javítok. Hiába na, a pedagógus vérvonal masszívan bennem figyel! 

20170506_131708.jpg

Hol írok a legtöbbet? Sajnos otthon. Azért sajnos, mert új környezetben könnyebben megy, mint az íróasztal mellett. De a gépet nem szeretem magammal hurcolni, utaztatni, így olyankor a könyves füzetem viszem magammal. Legutóbb Füzéren jártunk, ott is igyekeztem kihasználni az időt és írni, amennyit tudtam. De az új impulzusok nagy löketet adnak otthonra is. Jó ideig még töltekezem belőlük. Aztán lehet menni, és keresni az újabb helyszínt. Varázslatos dolog ez. Csak egy baj van vele, az írás magányos tevékenység. 

 

Kötelező stratégiaváltás

Olyan naivan álltam neki az egésznek. Hiába volt határozott elképzelésem miről szeretnék írni, gyorsan kiderült, hogy nem voltam a saját elmémmel egy hullámhosszon.  Írhattam én azt, amit akarok... sosem sikerült. Nemhogy jó nem lett, de még elfogadható sem. Azoknál az irományoknál szarabbat, csak szakközépben írtam József Attiláról...
Néhány napig igyekeztem teljesen magamba szállni. Minden ébredés után 10-15 percig figyeltem a gondolataimat, érzéseimet és utána azokat írtam le. Megdöbbentő volt, hogy milyen dolgok kikívánkoztak ki belőlem. Ezek az írások elemi erővel akartak megszületni, úgy döntöttem nem nyomom el őket. Stratégiát váltottam. Innentől kezdve egészen más írások kerültek ki a kezem alól. Elégedetten tudtam visszaolvasni őket, éreztem most ez lesz az én utam.  
ki_akar_jonni.jpg
Ezekre az írásokra fűzöm fel a könyvem. Elég sok munka vár még rám, mire egy kerek történetté formálódnak. 
Közben megszületett a főhősöm is, aki bár egyáltalán nem hasonlít rám, a dogok, amiket megél többnyire életrajzi ihletettségűek. Semmi formabontó recept.
Az eredeti ötletem úgy tűnik halasztanom kell a következő regényig. Jó lenne arról is írni, mert kiválónak tartom, de annak nem most van itt az ideje. Tudnom kell elengedni.

 

Nulladik lépés

Az évek során egyre több embertől kaptam pozitív megerősítést abban, hogy elég jól írok. Mi több, komolyabban kellene ezzel foglalkoznom. Írásban mindig jobban ki tudtam bontakozni, mint szóban. Szerettem is papírra vetni a gondolataimat, írtam blogot, dolgoztam újságnál és ezzel ki volt elégítve az írói vénám. Eddig sosem éreztem azt az igazi késztetést, ami nem hagyott nyugodni. De tavaly nyáron megjött ez a kis belső hang és addig sutyorgott, amíg engedtem neki. Tudtam, hogy nem blogolni akarok, annál sokkal összetettebb munkára lesz szükségem.

sk_1.png

Aztán a közösségi oldalakon oly népszerű tesztek közül a "Kitalálhatjuk titkos vágyadat?" került elém.
Na barátom, mutassad a frankót! Rányomtam. Igen, az eredmény: saját könyvet írni. Innen maximum 24 óra volt mire eldöntöttem, hogy megcsinálom. Meg fogom írni az első könyvem. Kerül, amibe kerül, tart, ameddig tart. 

Persze nem vágtam rögtön a közepébe. Ez akkora falat, aminek ha nem Jókai az ember vezetékneve, nem esik csak úgy neki. Szóval hónapokig csak olvastam és jegyzeteltem. A technikai dolgokról, a történetvezetésről, a karakterépítésről, a stílusról... hónapokig egyetlen szó sem írtam csak az elmélet bújtam. Amikor elérkezettnek láttam az időt, és a sok-sok információból összeállt bennem a kép, nekifogtam a könyvnek. 

Motiváció

Maradj a mederben

Könnyen lelkesedem dolgokért, aztán sokszor mégis hagyom őket a fenébe. Lassan ábrándulok ki, vagy egyik napról a másikra... bármi előfordulhat. Azt hiszem pompás hangulatember vagyok :) ja ez nem vicc

Egy ideje dolgozom már a könyvemen és véletlenül sem akartam ezzel is így járni. Azt gondoltam a nehézségeken is könnyebben továbblendülök, ha van mögöttem valami plusz hajtóerő. Ezt a blogot többek között ilyen erőforrásnak szánom, mert azt pocsék érzés lenne leírni, hogy az elmúlt két hétben semmit nem tettem az álmaimért... 
Nyilván enélkül is tisztában lennék vele, de nagyobb hatással van rám, ha leírva látom a hibáimat. Bízom benne, hogy ez a monitorozás segít összpontosítani és kellő lendületet ad majd a nehéz időkben. 

Miért, hogyan, te? 

Többnyire ugyanazokat a kérdéseket kapom, ha kiderül min mesterkedem egy ideje. Úgy látom egy könyv megírásának a körülményei is igazán érdekesek. Ki hogyan ír, mi motiválja, honnan merít ötleteket, mennyi időt tölt az írással, hatnak-e rá a saját történetei... stb. 
Ezért ezen a felületen csupa ilyesmi fog kiderülni. Persze itt semmi nem általános, vagy követendő. Kizárólag rólam szól. A saját utam, az én technikám. Ez nem jó, vagy rossz. De az enyém ilyen. 
Egy dolog már most biztos. 
Rengeteg munka lesz abban, hogy üres papírból ropogós, illatos könyv szülessen. 

 

Kezdjük a névvel

A blogot nem akartam sem magamról sem a könyvről elnevezni. De valami cím kell. Sőt, valami olyan kell, ami igazán közel áll hozzám. Mi legyen az? Mi legyen az? Két napig ezzel a kérdéssel keltem-feküdtem. Ennek ellenére még rossz megoldások sem jártak a fejemben, semmi, csak a nagy üresség. A válasz harmadnapon gyorsan és visszavonhatatlanul született meg. A múzsa csókja úgy vágott tarkón, hogy esélyem se volt elsikkadni felette.

Anagramma! - mondjuk annyira egyszerű… nem értem miért váratott magára három napig.

Családom legnagyobb mesélője, a végtelen történetek gyártója nagyapám*, így biztos voltam benne, hogy az ő nevével fogok játszani. Azt, hogy ebből ilyen tuti kis cím rittyenthető nagyon jó előjelnek vettem. Remekül passzol hozzám és a helyzetemhez is. Nem azért, mert kószálok, mint Aragorn Középföldén, hanem tökéletesen illeszkedik a könyv témájához.

Miután rátaláltam a címre, már csak le kellett írni. De hogy? Milyen az a stílus, amivel elégedett lennék? Évekkel ezelőtt a karomon lévő tetováláshoz is nagyon sokáig kerestem a megfelelő betűtípust. Hoppá, ez a megoldás! Szóval innen ez a furcsán kanyargó „édesen törött” (tényleg ez a neve) kinézet. Kicsit sem szabályos, nem túl szép, valahol mégis kecses, van benne lendület és olyan fura, mint én vagyok.

Mondhatom, hogy kezdettől fogva tetőtől-talpig az enyém a blog, szóval már most szeretem. Remélem ti is fogjátok!
Olvassátok, szeressétek, osszátok és keressétek Facebookon is!


*