KONYHAI ANOMÁLIÁK

2017. október 11. - Miss Kósza tolla

Hadd osszam meg veletek a tegnap délutánomat. Jól példázza a Miss Kósza elnevezés létjogosultságát. Aminek bevallom volt egy másik, rám legalább annyira jellemző alternatívája: Miss Káosz

Otthonosan mozgok a konyhában és jól is főzök, de vannak napok, amikor összeesküvés illatot szimatolok a levegőben.
A családi nyomásnak engedve milánóit szerettem volna készíteni. 
* Az első hibát bevásárláskor követtem el, valaki más kosarába helyeztem a paradicsompürét. Otthon kerestem egy ideig, de a szolid tény nyugtázása után kezdődött az újratervezés: a hűtőben fellelhető alapanyagokból ehető étel előállítása. Tejszín van, csirkemell van… a többi meg majd terem hozzá időközben. 
Arra azért kíváncsi vagyok a szerencsés nyertesnek feltűnt-e a futószalagon a csempészáru? 
Az ilyenre mondják, hogy gondoskodó alkat? Frászt, balf@asz!

* A következő gyanús körülmény az első kóstolásnál körvonalazódott. A férjem iránti rajongásom kifejezésére a sót találtam a legalkalmasabbnak. Mentő projektet indítottam, mert emészthető ízvilágúra kellett tompítani az ételt.

*Valami térfogatnövelő, minden karaktert nélkülöző hígító-jellegű matériára vadásztam a konyhában. Egy eldugott zugban találtam mozzarellát. Dicsőség a hűtők védőszentjének! Gyorsan rápillantottam a hátuljára. 09.28. Remek, még sokáig jó. Leöblítettem, felkockáztam majd rádobtam a kaja tetejére. Közben a szemem előtt vízjelként lebegett a konyha csempéjén ez a 09.28. ÓÓÓ te bolondéria, oké, hogy a hónap végéig jó, de már október 10 van! Szerencsére nem kevertem még el, így a felkockázott sajtokat pillanatok alatt lekapkodtam a húsos massza tetejéről.

*Kálváriámat látva nem vállaltam be az eredetileg tervezett köretet. Kést nem veszünk ilyen állapotba a kezünkbe! Gondoltam főzök tésztát, abból nagy baj nem lehet. Hogy mihamarabb szabaduljak a helyiségből, ami láthatóan nem kultivált engem, a vízforralóban melegítettem vizet. Tudtam, nagyon kell majd figyelnem, nehogy leforrázzam magam. Ezzel nem is volt gond. Összekevertem a tésztát a szósszal. Megkóstoltam. Meglepett, hogy a végén mennyire finom lett. De jajj!!! Valami ropog a fogam alatt (és nem almát eszem...) Mi a fene, homok került a gépezetbe? Ja. Egyetlen dologról feledkeztem meg. Előző nap megadta magát a forraló kiöntője elé szerelt szűrő. És mivel mozzarella helyett egy nagy kanál főzővizet tettem a kajába, azzal jött néhány csinos vízkő darabka is. Szerencsére a fiúknak kiporciózott adagba nem került ilyen extra feltét. Nem is lenne fair, az a szakács privilégiuma!

- és mindeközben miért díszelgett, a fekete pulcsim a hűtő ajtajára akasztva? 
1. Hogy a miliő ne legyen olyan rohadtul unalmas. 
2. Igazából a mosogatás során sikeresen az ujjára applikáltam egy nagyobb adag mosogatószert. Gyorsan leöblítettem róla, de a fentiek tükrében nem tartottam célszerűnek elhagyni a műveleti területet. Mi van ha nem találok vissza?

Ha tetszett, oszd meg! Hátha valakinek pont ettől lesz jobb a napja. 

A feladat: Teremtés

Már javában írtam a történetet, amikor olvastam egy gondolatot, ami mélyen megragadt bennem. Ha Isten a saját képére teremtett minket, akkor nekünk is feladatunk a teremtés? Ez általában kimerül annyiban, hogy különféle magokat ültetünk, amik idővel gyönyörű növénnyé fejlődnek és mindenki örül. De ez inkább csak afféle teremtőset játszás. Ez a téma sokat motoszkált a fejemben, egyszerűen nem hagyott nyugodni. Újra és újra a felszínre került a legváratlanabb pillanatban. Amikor jobban belegondoltam rájöttem, hogy a nagy teremtő karrierje se indult túl fényesen. Nem túl tetszetős egy testvérgyilkossággal nyitni rögtön az elején.

Akkor mitől félek én, egyszerű földi halandó? Talán vállalni kellene  a kockázatot, hogy a teremtményem mégsem lesz tökéletes. Merni kellene alkotni, utat adni a bennem munkáló teremtő erőnek. Nem lenne szabad tömegtermelésre állítani a "de mi van ha?" gyártósorát.
Mi van ha tehetségtelen vagyok?

Mi van ha szar, csak senki nem meri nekem megmondani?  

Mi van ha az senkit nem fog érdekelni?

Mi van ha, nem fogják szeretni? 

 

Beláttam, hogy felesleges ezt túlgondolni. Egyszerűen csak tenni kell. A problémagenerátor ezután sokkal kevesebbet szirénázott bennem. 

A javítás művészete

Az első fejezetet május elején befejeztem és félretettem hűlni. A történetet tovább írtam, és közben kerestem néhány béta olvasót, akiknek elküldtem a pihentetett írást. A válaszaik hatalmas lendületet adtak. Megerősítettek abban, hogy fogyasztható a történet, jól olvasható és szerethető a stílus, úgyhogy kíváncsian várják a folytatást. Kaptam több értékes tippet és tanácsot is. Nagyra értékeltem, hogy gyakorlatilag ismeretlenül segítettek nekem és időt áldoztak arra, hogy az én irományommal foglalkozzanak. 
Ma volt időm újra előszedni az első fejezetet és nekiálltam javítani. A korrektúra után úgy néz ki a művem, mint egy elégtelen tollbamondás. Rengeteg benne na piros. Lehúzás, átírás, javítás, néhol egész mondatok vagy bekezdések tűntek el a süllyesztőbe. 
Hogy is mondja a közhely? Az idő mindent megold. Ha kellően messzire tudok kerülni a történettől, akkor az egészen más megvilágításba kerül. Hangosan olvasom fel, így még könnyebben észreveszem, hol lehet rajta finomítani. De néha egyszerűen mellbe vág, ahogy a szöveg ordít a javításért. Kellő kritikával kell a saját munkámhoz viszonyulni. A kisebb hibák korrigálása nem jelent kihívást. De ha úgy kívánja a sztori, egész részeket átszerkeszteni benne elég nehéz feladat. Ezt talán még többet kell gyakorolnom, mint az írást.
Soha nem szerettem a cikkeimet sem visszaolvasni. Mindig leltem benne olyat, amit már másként írnék, vagy oldanék meg. Bár attól tartok olyan nincs, hogy teljesen kész szöveg. Szerintem minden olvasásnál találni olyat, amit lehetne jobban megírni. De ha az lényegében nem tesz már hozzá a cselekményhez, akkor talán mégse olyan fontos. Nagyon kíváncsi leszek, milyen érzés, amikor azt mondhatom: ennyi. Készen vagyok, már nem tudok többet hozzátenni.
 Egyelőre olyan misztikusnak tűnik. Remélem nem fogok félni...

Túlvilági tollbamondás

Hogy haladsz? Teszitek fel sokszor a kérdést. 
Nem úgy, ahogy szeretnék, ezt már rég beláttam. Gyakorlatilag egy éve szövi át a napjaimat a könyv. Nagy fordulatra volt szükség, hogy eljussak az írásáig. Ez volt a motor-balesetünk. Gyötrelmes időszak volt. De ahhoz, hogy végre elkezdjem kellett egy több hónapon át tartó olyan mentális állapot, ahol még soha nem jártam. Meg kellett vívnom a magam kőkemény harcát, hogy kijussak abból az állapotból és a kivezető úton megleljem azt, ami mindig ott volt bennem. Vicces dolog útkeresésről beszélni úgy, hogy segédeszköz nélkül a klotyót sem tudtam meglátogatni.

Miért voltam egy ponton túl atom biztos abban, hogy írnom kell? Mert ha írok az olyan, mintha én csupán valami közvetítő közeg lennék. Úgy érzem, mintha valaki arra használná az elmémet, hogy közvetítsen valamit. Ez maga a túlvilági tollbamondás. Mindig erre a következtetésre jutok. Én csak írom a sorokat meggondolatlanul, aztán mikor néhány hét múlva tiszta fejjel végigolvasom a szöveget teljesen ledöbbenek. Ezek belőlem jöttek? De honnan? Nekem nincs ennyi érzés és kifejező eszköz az agyamban. Mégis valahogy papírra kerülnek ezek a sorok. Csak jönnek a betűk és úgy viselkednek mintha nem is én irányítanám őket. Úgy állnak sorba, olyan szépen és rendezetten, hogy ha beszélnem kellene, talán soha nem is lennék képes ilyet alkotni. Írásban könnyen megy, mert ha írok, olyankor nem is én vagyok.

Az írás magányos tevékenység… és olyankor magam és önmagam lehetek. Határtalan érzés, olyankor soha meg nem szűnőnek érzem a világot.

Meglepetés nekem

A húsvéti nyúl, a mikulás, a Jézuska, de még az aranyhal is jelentkezhetne a férjemhez továbbképzésre. Páratlan érzéke van a ki nem mondott kívánságok teljesítéséhez is. 
Kedden arra gondoltam, milyen jó lenne a szabadságom alatt is írni. Ezért a tablethez kerestem billentyűzetet. A magyar billentyűzet kiosztásból és a teljes értékű billentyűkből nem engedek. Csak ilyen paraméterek mellett tudok gépelni, szabályosan, tíz ujjal. Elég kevés ilyet találtam, azokat is borsos áron, így gyorsan letettem erről a szándékomról. 
Másnap délután felhív Csongor, hogy vár otthon az asztalon egy meglepetés. Alig fértem a bőrömbe, amikor megláttam. Minden feltételnek megfelel és jobbat aligha kívánhattam volna. Honnan tudta? Lövésem sincs… de a hatodik érzéke extrém kifinomult. 
Szóval ezzel a gyönyörűséggel felszerelkezve utazom el nyaralni, és remélem a pihenés alatt az új környezetben sok-sok inspirációt sikerül beszippantanom.

20643336_1523589161013868_519428216332464854_o.jpg

A döntő perc

Az írás kapcsán van egy érzés, ami újra és újra előjön. A hála. A könyvemhez vezető úton volt egy katartikus esemény, amire remegő gyomorral gondolok vissza. Ott dőlt el minden. 
Egy éve augusztusban történt… A motoros balesetünk után akkora kerültem olyan állapotba, hogy először haza tudtam menni a szülőfalumba. Első utam a temetőbe vezetett mamához. Meg akartam neki köszönni, hogy vigyázott ránk. Őrangyalként a szárnyaival védett, hogy ne üssem meg magam, a gerincem sehol ne törjön el. De egy több száz kilós motorral már ő is tehetetlen volt. Nyár vége volt, sehol egy felhő az égen, amikor elindultam sétálni. A temető kapuján áthaladva alig tettem pár lépést és hatalmas esőcseppeket éreztem a vállamon. Villámként hasított belém a gondolat és már a könnyeimmel küzdve gondoltam:
- Mama, én is örülök, hogy itt vagyok. Köszönöm neked, hogy itt lehetek. Ne sírj!
Majd érthetetlenül meredtem az ég felé, keresve miből hullhat egyáltalán eső. A nyári hőségben üdítően ható esőcseppek között felsétáltam a kis dombocska tetejére. A sírkő szélére ülve elöntötte szívemet a szeretet és a hála varázslatos elegye. Annyi érzés, amit a testem már nem bírt magában tartani. Az égből hulló cseppek és a saját könnyeim versenyt hullottak alá. Tudtam, hogy nem élhetnék, nem lehetnék ott, ha az ütközés pillanatában nem óv engem. A fejemet odahajtottam a fejfára és annyira elementáris erővel hatott rám ez a pillanat, hogy szinte éreztem az illatát. A veszteség akkor alig több mint egy éve ért. Hálával és temérdek emlékekkel a szívemben ültem a sírján az illatába burkolózva, és hangos „beszélgetésbe” kezdtem.
- Köszönöm Istenem, hogy segítettél mamának vigyázni rám. Köszönöm drága, hogy ott voltál velem. Ne sírj, tudom, mennyire szeretsz most is. Érzem még mindig számíthatok rád.
Közben hitetlenkedve emeltem a tekintetem az égre felhőt keresve.
– Tudod, hogy ez nem „eső”- gondoltam. Ahogy kiérsz a temetőből el fog állni. Éppen olyan gyorsan, ahogy esni kezdett. Innen tudhatod, tényleg ő volt az.
Mivel nem akartam bőrig ázni elindultam haza. Nehezen ment még a lejtőn való közlekedés a mankóval és fájó térddel. De komótosan sikerült lebotorkálni és a kibetonozott úton már gond nélkül bicegtem a kijárat felé. Ahogy a kaput átléptem 5-6 lépés után, nagyjából olyan távolságban, ahogy érkezésemkor esni kezdett, most távozáskor elállt az eső. Egyszer csak nem hullott többé.
Másnap mikor újra kimentem a levegő már kicsit hűvösebb volt, de még nem fáztam ujjatlan nyári ruhában. Leültem a sírra, nekitámaszkodtam a fejfának és az előző nap járt a fejemben. A rosé gránit magába zárta a nyári napsugarakat, ahogy a hátam hozzáért a testmeleg kőhöz hirtelen olyan érzésem támadt, mintha az ő drága ölébe ültem volna bele. Amit akkor átéltem olyan hatással volt rám, hogy abban a pillanatban csak arra tudtam gondolni: ezt le kell írnom! Sőt, nem csak ezt, nekem írnom kell. Muszáj. Nincs több kifogás, nem csak egy novellányi van bennem. Sokkal-sokkal több és végre ki kell írnom magamból. 
Hálás vagyok, minden egyes alkalommal, amikor a könyvemmel foglalkozok. Örülök, hogy akkor valami átkattant bennem és végre teszem a dolgomat. Remélem tudok majd úgy írni, hogy az utat találjon hozzátok, egészen a szívetekig!

Diszmicsoda

Vigyázat, hosszú és kényes téma a láthatáron! Játsszunk egy kicsit a képen látható betűkkel és használjuk fel mindet! Az én megoldásom a dyslexia – tekintve, hogy csak magyar nyelvű játékom van, fonetikusan írva. Úgy döntöttem diszes témában ez tökéletesen elfogadható.  20170614_100130.jpg

A nyolcvanas évek elején voltam gyerek. Akkoriban senkinek fogalma sem volt arról, miért nem tudok olvasni. Minden másban kiváló voltam, de második osztályban év elején kettest kaptam hangos olvasásból – talán kegyelemből. Kínkeserves időszak volt, minden nap sírással, kudarccal és kőkemény munkával. Előre gyűlöltem leülni a könyv mellé, mert tudtam úgyse fog menni. Én sírni fogok, anya meg ideges lesz. Nagyon hamar elfáradtam, teljesen leszívta az agyamat az olvasás. A szavak egyszerűen nem akartak összeállni előttem, vagy ha valameddig sikerült elolvasni, a végét már csak költöttem, mint Petőfi.

Úgy tudnám megfogalmazni, hogy a betűk össze-vissza ugráltak a szemem előtt. Pontosan felismertem őket egyenként, de valahogy nem láttam át melyik, melyik után jön. Van egy szuper oldal, ahol egész jól visszaadják azt, amit én körülírtam az előbb. Nagyon kérlek, kattints rá és próbáld ki. Amikor ezt először láttam, sírva olvastam. Végre! Valaki zseniális módon vissza tudta adni azt, amit az agyam önmagától generált. http://varazsbetu.hu/beszelgessunk/olvass_ugy_mint_egy_diszlexias/

Az, hogy te simán el tudtad olvasni nagyszerű dolog. De képzeld el azt a gyereket, aki most ismerkedik a betűkkel. Még semmit sem ismer és így kell megtanulnia olvasni. Koncentrálni, rászoktatni az agyát arra, hogy ebbe a káoszba rendszert leljen. Embert próbáló feladat. És nem egy 30-as éveiben járó felnőtt próbatétele. Ez egy kisgyerek feladata, aki még legszívesebben az udvaron bújócskázna, babázna vagy legózna. De gyakorlatilag bármit, csak ne kelljen leülni a borítékolható kudarc elé. Mégis muszáj, gyakorlás nélkül soha nem is fog menni. Most már ismerik a problémát, a szakszerű fejlesztésekkel talán a kevésbé jó képességű tanulóknak is sikerülhet elfogadható módon elsajátítani az olvasás képességét. Nekem gyötrelmes évek alatt sikerült ezt elérni. Ebben egy saját ötlet segített a legtöbbet. Egy citromsárga ceruzával letakartam a szöveget és mindig csak annyit húztam arrébb, amennyit egyszerre el tudtam olvasni. Így nem tudott úgy ugrálni a szemem, maximum a sorok között, de az már kisebb problémát jelentett. Ma már nincs problémám, tökéletesen tudok olvasni, értőn olvasni! Ezt sajnos nem mindenkinek sikerül elérni. Ugyan néha az autóban elsuhanva nem feltétlenül tudom dekódolni, hogy Aranka vagy Ankara utca. De ennyivel már könnyen együtt tudok élni. Nehezebbek a járulékos problémák, mint például a rossz egyensúly, ritmus és gömbérzék. Labdajátékokban hihetetlenül béna voltam, a legnagyobb adomány volt nekem, hogy felmentettek testnevelésből. Azt utáltam a legjobban, jobban, mint az olvasást. Az idegen nyelvek tanulása különösen nehéz kérdés.

De itt vagyok, vállalom, hogy ez volt a problémám. Vagyis még mindig az, kinőni nem lehet. Legjobb esetben embertelenül sok gyakorlással és egyéb kompenzálással sikerül átlagos szintre eljutni. Én az általános iskolai kötelező olvasmányokon kívül eddig 5 könyvet olvastam el. Nem vagyok rá büszke. De a sok szenvedésnek ez lett az átka, zsigeri szinten kerülöm a könyveket.  

Most, hogy megismerted a problémámat gondolom, felmerül benned a kérdés: így akarsz könyvet írni?
Így. Elég paradox helyzet. Adott egy nő, akinek annyi köze van a könyvekhez, mint sarki rókának a földieper termesztéshez. Azt hiszem látens rajongója vagyok a lehetetlen feladatoknak. De igyekszem a mostani helyzetnek is a jó oldalát nézni. Legalább nem befolyásol semmi. Nem akarok senkire hasonlítani, hiszen nincs író, akit ismernék vagy szeretnék. Nincs stílus, amit követnék akár tudat alatt is. Én is nagyon kíváncsi vagyok milyen lesz, ha elkészül a könyvem… ha eddig nem, gondolom már te is! :)

Az írás varázslat

Az üres papíron egy történet kelhet életre általad. Lenyűgöző művelet. Mégis újra és újra elveszek benne. Képtelen vagyok egy dologra hosszú távon át koncentrálni. Az agyam egy kis része véget nem érő módon zsizseg. Keres, alkot, megy, kutat és valamivel foglalkozni akar, persze véletlenül sem azzal, amivel én szeretnék. Ennek az elszabadult kutatómunkásnak kell adnom valamit, amibe belekapaszkodhat. Egy liánt a kezébe, amivel szabadon szállhat, amerre csak akar. Ez pedig a zene. A hosszú távú alkotómunkához, hogy én is szárnyalni tudjak, szükségem van rá. Sőt, a zene önmagában még nem jelent megoldást. Hiába szól a hifin keresztül az nem az „enyém”. Csak a fülesen át közvetlenül a nyughatatlan énemnek játszó muzsika hozza meg a várt eredményt. 
Az sem mindegy mi szól, a 2016 summer top 40-el semmire nem mennék. Olyan gyönyörű instrumentális zenékre van szükségem, aminek hallgatásába belehasad a szívem. A filmzenék között is sok ilyet találni. Teljesen más tudatállapotba tud hozni egy ilyen mű. Annyira szeretnék egyszer beszélgetni olyan emberekkel, akik ilyet képesek alkotni. A művészet legmagasabb foka a zene nyelvén beszélni. Az érzelmekre elemi erővel hat a jól megkomponált melódia. Igazán meg tudnak érinteni, pedig én zenei analfabéta vagyok.

Most, amikor az irományom végére értem éppen ez szólt.

Kié a főszerep?

Ahogy már említettem a regény hőse nem én leszek. A könyv eseményei közül viszont több önéletrajzi ihletettségű. A főszereplő egy fodrász nő. Vörös hajjal és fehér bőrrel képzeltem el, aztán az egyik újság lapjai között megtaláltam őt. Így még könnyebb volt róla írnom, mert igazán magam elé tudtam képzelni. Kivágtam és betűztem a füzetembe. Aztán egyre több dolog került mellé. A lakása kívül-belül a munkahelye, az autója, a kollégái, barátai, szülei. Összeállt egy csodás karakterlap számtalan tulajdonságával, az eddigi életével, szokásaival. 
Szeretettel bemutatom nektek a Sárközi Millát megformáló nőt: 

7300898637483965049-account_id_1.jpg

Sokat tépődtem azon, hogyan meséljen a könyv. E/3 személyben egy mindent tudó mesélő szemszögén át, vagy E/1-ben. Mivel a történet nagyon személyes és elég mély, azt gondoltam az egyes szám első személy fog neki a legjobban állni. Az összes többi szereplő csak Millán keresztül ismerhető meg, csak egy szemszögből látjuk a történetet. Pont úgy ahogy az életben, csak saját magunkon átszűrve jut el hozzánk a valóság. 

Ennél az elbeszélési módnál ugyan fennáll a veszélye annak, hogy az olvasó akaratlanul egybemossa az írót és a főszereplőt. De állok elébe :)

25. órát veszek!

ido.jpgAz egyik legnagyobb gondot az írásra alkalmas idő megtalálása jelenti. Arra már rájöttem, hogy éjszaka tudok a legtöbbet kihozni magamból, amikor már olyan az agyam, mint egy szikkadt alma. Ilyenkor túl fáradt vagyok ahhoz, hogy szanaszét fussanak a gondolataim, valahogy jobban el tudok mélyülni egyetlen tevékenységben. De csak akkor írok éjjel, ha másnap ráérek másnapos lenni :) Ez olyan gyakori, mint békán a toll.

Most azt tervezgetem hogyan tudnék rendszert vinni az írásba. Találni legalább egy órát, amit minden nap a történetre tudok fordítani. Alkalomszerű megoldással nem leszek elégedett. Rendszeres tevékenységként kell beiktatnom, különben nem fogok olyan ütemben haladni az írással, ahogyan szeretnék. Akkor pedig mérges leszek és még magammal sem fogok szóba állni. Remélem hamar megtalálom a megoldást, mert nem szeretek kísérleti stádiumban vergődni.